Ahogy azt az előző posztban is igyekeztem bemutatni, Koszovó területének kérdése mai napig sarkalatos pontja a szerb nemzeti emlékezetnek. Ennek egyik oka a számtalan, Koszovó területén található középkori szerb emlék, azonban az 1389-es rigómezei csata köré az évszázadok alatt épült mítoszhoz semmi sem mérhető. Nézzük tehát meg, hogy mi is történt pontosan Rigómezőnél 1389-ben és hogyan épült fel a csata köré a máig velünk (illetve a szerbekkel) élő mítosz.
A teljes ráhangolódáshoz nélkülözhetetlen az alábbi muzsika, hogy feltüzeljen bennünket a csata előtt, bár Danica Crnogorcevic előadásában sokkal szebb, azonban azt nem találtam angol felirattal.
A Szerb Királyság végórái
Legutóbbi posztunkban a szerb történelem egyik magaslatán fejeztük be utazásunkat, most azonban rohamléptekben fogunk leszáguldani a koszovói mezőre. Történt ugyanis, hogy a sikeres Dušan cár utódja, V. Nejaki (Erőtlen) Stefan Uroš Nemanjić nem tudta egyben tartani nagyra nőtt birodalmát, ami így rövidesen szétesett. Nagybátyja, Simeon a görögök támogatásával a háta mögött magának követelte a szerb trónt, de a birodalom több kenéze is függetleníteni kívánta magát a saját területén. Vukašin és Lazar Hrebeljanović szintén hatalomra törtek. Valóban nagy talentumú uralkodóra lett volna szükség Dušan után, aki egyben tudta volna tartani a Királyságot, Uroš azonban nem bírta kezelni a belső feszültségeket, azonban az is kérdéses, hogy egyáltalán kezelhetőek lettek volna-e? Az alábbi térképen láthatjuk a különböző kenézek által uralt területeket.
Azonban nem csak a belső feszültségek okoztak gondot ebben az időszakban, egy új veszély fenyegetett keletről: az Oszmán Birodalom. Most részletesebben nem kezdeném el ismertetni az Oszmán Birodalom történetét a rigómezei ütközetig, elégedjünk meg annyival, hogy az agresszíven terjeszkedő, erős birodalom fővárosa történetünk idején (1365-től) Drinápoly volt. Bizánc már gyenge, mint ahogy a Bolgár Birodalom sem tud ellenállni a hódításoknak, a század utolsó negyedére a törökök vazallusává válnak.
1371-ben azonban a szerbek még nem estek el és ritka alkalom adódott, hogy súlyos csapást mérjenek az Oszmán Birodalomra. Céljuk nem kevesebb, mint Drinápoly elfoglalása volt, ami nem is tűnt reménytelen vállakozásnak, mivel a muzulmán fősereg ekkor Anatóliában harcolt. A várostól körülbelül 40 km-re, a Marica partján ütöttek tábort, létszámuk 40.000-70.000 fő volt, azonban – talán éppen ezért – elbízták magukat és nem állítottak fel kellő védelmi vonalakat, így a jóval kisebb létszámú (800-5000 fő) oszmán had az éjszaka folyamán Lala Sahin pasa vezetésével rájuk tört. A – valószínűleg – elég részeg szerb seregben végzett pusztítás hatalmas volt, több ezer katona esett el, többek között Vukašin is.
Érdekes módon a maricai csata sokkal fontosabb ütközet volt, mint a rigómezei, mégsem ez emelkedett mitikus magasságokba. Véleményem szerint ebben szerepet játszhat, hogy egyértelmű szerb stratégiai hiba történt, nem lett volna optimális erről a duhaj éjszakáról nemzeti eposzokat írni. De csak egy pillanatra azért játszunk el a gondolattal, hogy vajon mennyire vitte volna más irányba a történelem menetét, ha a szerbek elfoglalják az oszmán fővárost. A tények azonban makacs dolgok: a szerbek birodalmának sorsa lényegében megpecsételődött ezzel a csatavesztéssel.
1371 azonban nem csak a maricai csatavesztés miatt volt gyászos év a Szerb Királyság szempontjából, decemberben ugyanis V. Uroš is elhunyt, és mivel örököse nem született, az egykor oly’ erős Nemanjić-dinasztia kihalt. Vukašin és Uroš halála után Lazar Hrebeljanović Tvrtko bosnyák király és Garai Miklós bán segítségével kiterjesztette területeit és rátette kezét az értékes nemesfém bányákra, így a leghatalmasabb és leggazdagabb kenézzé vált. Bár Tvrtko és Lazar is igényt tartott a vezető szerepre, gyakorlati megfontolásokból mégis szövetségesként és nem ellenségekként működtek a továbbiakban.
A(z első) rigómezei csata – 1389
A maricai kudarcot követően egyre gyakoribbak lettek az oszmán betörések, sikeresen elfoglalták Niš városát is, ezután már közel jártak Lazar központjához, Kruševachoz is. 1388-ban az oszmánok betörtek Boszniába, de vereséget szenvedtek bilećai tónál, valószínűleg ennek is „köszönhető”, hogy I. Murád szultán nagy hadakkal indult meg 1389-ben bosszút állni. A sorsdöntő csatára (amelyről tudjuk, hogy nem volt az, mert már a maricai ütközetnél megpecsételődött a Szerb Királyság sorsa) Rigómezőn (albánul Fushë Kosova, szerbül Kosovo polje) került sor. A csata lefolyásáról nem maradt fent korabeli beszámoló, ezért nehéz pontosan bemutatni, hogy mi is történt, azonban a főbb vonalakat igyekszem felrajzolni.
1389. június 28-a van Rigómezőn, Lázár zászlaja alatt cca. 15-20.000 fő vonult fel, az oszmán oldalon Murád 27-30.000 fegyverforgatónak parancsol. Fontos megjegyezni, hogy ekkoriban még nem a mai értelemben vett nemzeti identitás volt a döntő, hanem elsősorban a vallás (ortodox-muzulmán), illetve a nyelv. Természetesen ez csak elviekben igaz, hiszen az oszmánok korábbi hódításai következtében a bizánciak (görögök) és a bolgárok vazallussá váltak, így kötelesek voltak Murád zászlaja alatt hadba vonulni.
Lázár seregében tehát elsősorban ortodox szlávok harcoltak de segítséget küldött neki Tvrtko bosnyák fejedelem is, továbbá részt vettek még az ütközetben szerb oldalon johannita keresztesek és nyugat-európai zsoldosok is. Mai szemmel nézve érdekesség, hogy ekkor a keresztény albánság is Lázár csapatait erősítették. A krónikák szerint magyarok is részt vettek a csatában. Az oszmán seregben is harcoltak keresztények, mivel – ahogy már említettem – Bizánc (görögök) és a Bolgár Birodalom vazallusa volt Murádnak így kötelesek voltak fegyvereseket küldeni a seregébe. A fennmaradt – későbbi – feljegyzések alapján a muzulmán oldalon is szolgáltak albánok, azonban fennáll a lehetősége, hogy ezt csak később, az oszmán hódítás korában találták ki, önigazolás céljából.
Talán a lényeg, amit kiemelhetünk, hogy a térség korabeli népessége (illetve vezetőik) felismerték az oszmánok jelentette veszélyt és egységesen léptek fel ellene.
Ugyan Murád serege számbeli fölényben volt, Lazar seregében nagy számban volt jelen a nehézlovasság. A csatában már részt vettek a korszak technikai újításának számító tűzfegyverek, a lovassági roham előtt ezekkel, illetve íjászokkal lőtték az oszmánok a szerb seregeket. Ezután megindult a nehézlovasság, középen Lazar, a jobb szárnyon Vuk Branković, a balszárnyon a Tvrtko által küldött Vladko Vuković vezetésével. Szemben Murad szultán fiai, Bajazid és Jakub tartották a szárnyakat. A csata során Vuk Brankovićnak sikerült megtörni Jakub ellenállását, azonban a másik szárnyon Bajazid vitt véghez hasonló sikereket. A Vuković által vezetett szárnyat megtörte, így az visszavonulásra kényszerült, így azonban Lazar védtelen maradt oldalról. Ezt látva Branković is a szervezett visszavonulás mellett döntött, ezért később – jogtalanul – árulóként maradt fent az emlékezetben.
A csata rendkívül sok áldozatot követelt, talán ez is megmagyarázza, hogy az oszmán sereg miért nem üldözte a visszavonuló szerb csapatokat. Sőt, vélhetően az sem volt teljesen világos, hogy ki nyerte a csatát, Tvrtko király az üzközetet követően ugyanis arról számolt be egy Firenzébe küldött levelében, hogy ők kerültek ki győztesen belőle. Ma már tudjuk, hogy a rigómezei csatavesztés végzetes csapás volt a Szerb Királyságra.
Ritkán történik hasonló, de mindkét vezér a koszovói síkon lehelte ki a lelkét, azonban több teória is született arról, hogy hogyan haltak meg.
Lazar halálának lehetséges verziói:
- A csata közben, a Bajazid vezette szárny támadásakor vesztette életét;
- Visszavonulás közben lovával elesett és így az üldözői utolérték;
- A törökök elfogták, az oszmán táborba vitték és ott lefejezték.
Murád halálával kapcsolatban a következő teóriák születtek:
- Az oszmán vonalakat áttört katonák eljutottak a sátráig és ott gyilkolták meg;
- A csatát követően a szultán bejárta a csatamezőt és ekkor egy halált színlelő szerb meglepetésszerű támadása végzett vele;
- A csata előtt egy – később Miloš Obilićként hivatkozott – szerb katona megadást színlelve a szultán színe elé került, ahol a kabát ujjában elrejtett késsel felhasította a szultán gyomrát.
Most csend honol Rigómezőn, elült a csatazaj, javaslom, mi is tartsunk egy kis szünetet. Minden fontos tudást megszereztünk a csatával kapcsolatban, ami ahhoz szükséges, hogy a következő posztban megvizsgálhassuk a koszovói csatavesztés jelentőségét a szerb nemzeti emlékezetben. Folytassuk hát ezzel legközelebb.
Felhasznált irodalom és ajánlott olvasmányok:
- Sokcsevits-Szilágyi-Szilágyi: Déli Szomszédaink története, Bereményi Könyvkiadó, é.n.
- Márkusz László: Koszovó története. Dardániától a brüsszeli dialógusig, Ludovika, 2022.
- Thim József: A szerbek története. A legrégibb kortól 1848-ig, Szabó Ferenc, 1892.
- Kállay Béni: A szerbek története (1780-1815), MTA, 1887.
- Csaplár-Degovics: Serb–Albanian Conflict on the Territory of Present-day Kosovo, online
- Üyesi Ibrahim Fevzi Güven: Sites of the Memory of the Serbian Nation in Kosovo and the Place of Kosovo in the Collective Memory of the Serbs, online
