A szerbek. Különös népség. Nekünk, magyaroknak nem sok szép emlékünk van velük kapcsolatban. Csak a múlt századból számtalan eseményt feleleveníthetünk, ahol összeütközésbe kerültünk : az első világháború szerb frontja, Vajdaság elvesztése, a bácskai vérbosszú, magyarok feláldozása a partizánháborúban, magyar falvak megtámadása a délszláv háborúban, továbbá ne feledjük el a közelmúlt magyarveréseit a Vajdaságban, esetleg a „temerini fiúk” aránytalan büntetésének esetét. Természetesen ezekre megvannak a szerb válaszok, mi kezdtük, miért voltak ott, miért beszéltek magyarul, stb. Az elmúlt időben azonban sosem látott jó viszony köszöntött a két népre, talán országunk vezetőinek oroszbarát világszemlélete köt minket össze, esetleg a magyarok balkáni mikrokolonizációs kísérletei lennének az okai? Az tény, hogy mind Vučić, mind Orbán, mind Dodik (a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke) profitálni tudnak a helyzetből.
Személy szerint úgy gondolom, a fentiek ellenére, vagy épp emiatt érdemes megismerni a szerb történelmet, kultúrát és legfőképp gondolkodásmódot. Közel vannak, mégis távol: szomszédaink, de számos kérdésben teljesen máshogy látják a világot, elég csak NATO-ellenességükre, a szinte feltétlen orosz-barátságukra vagy a délszláv háború megítélésére gondolnunk. A XX. századot végigharcolták: első- és második Balkán háború, első- és második világháború, Szlovénia tíznapos háborúja, Horvátország függetlenségi háborúja, boszniai válság, majd az évezredet a koszovói háborúval zárták, az utóbbi négyben lényegében vereséget szenvedtek. Nyugati megítélésük a második világháborús önfelszabadító partizánháborútól Srebrenicáig rendkívül sokat változott. Nem állítom, hogy így van, mert nem látok bele a szerb néplélekbe, de elképzelhetőnek tartom, hogy ez számos frusztráltságot, kirekesztettségérzést okozott számukra, így elsősorban Kelet felé fordultak. Oroszországgal egyébként is tradicionálisan jó a kapcsolatuk.
Talán, ha jobban megismerjük a történelmüket, kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz és ha nem is bocsájtunk meg mindent, már az nagy előrelépés lenne, ha nem lőnénk egymást ötvenévente jeltelen tömegsírokba. Bár én híresen naiv vagyok.
A szerbek megjelenése a Balkánon
A szerb nemzeti emlékezet egyik központi színhelye Koszovó, melynek elvesztése máig fájó pont számukra, ugyanis Szerbia bölcsőjének tekintik, mivel a középkorban a Nemanjić-dinasztia vezetése alatt álló Szerb Királyság része volt. Számos fontos vallási emlék itt található, mint pl. Peć, a dečan-i vagy a gračanica kolostor. A poszt borítóképét egy Belgrádból kivezető autópályán lőttem, továbbá számos „Kad se vojska…” felirattal is találkoztam szerte Szerbiában, így külső szemlélőként úgy tűnhet, mintha Koszovó helyzete a legfontosabb kérdés lenne jelenleg Szerbiában. Mivel nem vagyok politológus/újságíró/szerb, ezért nem tudom megítélni, hogy a Koszovó-kérdés mennyire egy felülről irányított esetleges figyelemelterelés, esetleg csupán a folyamatos veszélyérzet fenntartását célzó propaganda-kampány, vagy mennyire egy valóban, a szerb lelkeket átjáró gyászfolyamat. Mindenesetre magyarként egyértelműen Erdély helyzete jut eszembe, de ezzel együtt az is, hogy Erdély helyzetét, magyarságát milyen politikai célokra is igyekeztek felhasználni az idők folyamán. Személy szerint úgy gondolom, hogy ahogy a magyaroknak fáj Trianon, a szerbeknek úgy fájhat Koszovó, esetlegesen a Koszovó (hivatalos) elvesztése óta eltelt rövid idő óta élénkebben él a szerbségben ez a trauma. Ráadásul tudjuk, hogy Koszovóban (sem) történtek éppen szép dolgok.
De kanyarodjunk vissza a történelemhez. Úgy gondolom, a Szerb Királyságot azért is érdemes megismernünk, mert a XIV. század elejére a térség egyik legerősebb hatalma lett. A „Kosovo je Srbija” (Koszovó Szerbia része) állításnak (esetleg szlogen, kinyilatkoztatás stb.) tehát, – amely ma is oly’ népszerű Szerbiában – a hivatkozási alapja a középkori szerb állam, hasonlóan, ahogy a koszovói albánok esetében a már bemutatott dardán-koszovói albán kontinuitás. A következőkben igyekszem bemutatni a szerb honfoglalástól a Szerb Királyságig vezető utat, hiszen fontos megérteni a korai szerb történelmet, hogy a mairól is képünk legyen. Ezután, a következő posztban a rigómezei csatáról mesélek kicsit.
A szerbek honfoglalásáról több információval rendelkezünk, mint az albánokéról, köszönhetően Bíborbanszületett Konstantin A birodalom kormányzása (De administrando imperio) c. munkájának. A Bizánci Birodalom gyakori avar támadás alatt állt, ezért a VII. század elején Herakleiosz császár behívta a szerbek őseit, akik a Fehér-Szerbiának nevezett területről érkeztek előbb Thesszaloniki környékére Havasalföldön és Dél-Bánáton keresztül. Ezután visszavonultak a Duna északi partjára, majd engedélyt kértek Hérakleiosz császártól a letelepedésre és a 620-as években megérkeztek a Száva és a Dinári-Alpok közötti vidékre.
A megjelenő szerbek az ott élő népcsoportokat, mint az illírek, vagy a trákok magukba olvasztották illetve azok elmenekültek előlük Thesszalonikibe, a dalmát városokba, vagy fel a hegyekbe. Az előző posztban említett hegyvidéki albánság is valószínűleg ekkor húzódott vissza a mai észak-albániai hegyekbe (gegek) és tért át az állattenyésztésre.
Egy állam alapjai
No, de a lényeg, hogy a szerbek letelepedtek a Balkánon, kisebb fejedelemségeket hoztak létre, amelyek családi kötelékeken alapultak (zadruga). Egy másik, a mai napig létező népcsoport is ebben az időben érkeztek a területre, nevezetesen a bolgárok, akik a következő századokban többször is harcoltak a szerbekkel a térség vezető szerepéért. A IX-X. századra a hatékonyabb érdekérvényesítés miatt fontossá vált a szerb törzsfők számára egy közös államalakulat létrehozása. Két különböző hatalmi központ emelkedett ki, egyrészt Duklja a mai Montenegró és Észak-Albánia területén, illetve ettől északabbra Raška, amely ekkor még Koszovónak csak egy kisebb nyugati részét foglalta magában. Maga Raška település ma is létezik, Novi Pazar közelében található a koszovói határnál. Érdekesség, hogy a szerbekre használt magyar rác elnevezés is ebből a szóból származik, az oszmán hódítás időszakában a Magyar Királyság területére menekülő szerbeket nevezték így (erről az eseményről kicsit később).
Az első fontosabb szerb fejedelem, akit Bizánc is elfogadott, a Vlastimirović-dinasztiát megalapító Vlastimir (cca. 830-851). Fia, Mutimir uralkodása alatt vették fel a kereszténységet, bár annak elterjedéséig még több időnek kellett eltelnie. Bár a dinasztia sokáig ellen tudott állni a bolgár betöréseknek, végül azonban az első bolgár birodalom hírhedt, erős vezetője, Simeon meghódolásra késztette őket, így a dinasztia uralkodója, Petar (892-917) engedelmességet fogadott neki, bár hivatalosan eddig bizánci protektorátus alatt álltak a szerbek.
A bolgár megszállás nem tartott sokáig, a szerbek a 10. század folyamán meg tudták erősíteni államukat, azonban az északon megjelenő magyarok betörései ismét visszavetették államiságuk fejlődését, ekkor egy időre ismét Zeta lett a szerb hatalmi központ. Bár a kalandozások és magyar hódítások miatt a szerbek és a magyarok többször összeütközésbe kerültek, a XII. századtól elejétől a közös ellenség, Bizánc közelebb hozta egymáshoz a két népet. Talán széles körben kevéssé ismert hazánkban, hogy a Szerb Királyság kialakulásához a középkori magyar királyok is hozzájárultak.
Mind Konstantinápoly, mind a Magyar Királyság nagyobb befolyást szeretett volna a Balkánon, a versengés aztán 1127-ben háborúvá duzzadt, II. István magyar király elfoglalta Nándorfehérvárt, Szófiát és Nist. A hadjárat során a szerbek a magyarok oldalán harcolva támadták meg a bizánci csapatokat. A háború azonban 1129-ben véget ért, a magyarok kivonultak, a szerbeken a bizánciak azonban csúnyán megtorolták az együttműködést.
Stefan Nemanja a házban
A XII. század közepén Zavida fia, Tihomir nagyzsupán uralkodott Raška-ban, Bizánc támogatását is élvezte. Legfiatalabb testvére, Stefan Nemanja kolostorépítésbe kezdett birtokain, erre azonban nem kért engedélyt Tihomirtól, aki a függetlenség kinyilvánítását látta ebben, ezért bebörtönöztette őt. Az egyház azonban Tihomir ellen fordult, Nemanja 1166-ban kiszabadult a börtönből, sereget szervezett és 1167-ben legyőzte testvéreit, akik Bizáncba menekültek. Később, 1176-ban Bizánci támogatással és seregekkel visszatértek Raškaba, hogy leszámoljanak Nemanjaval, aki azonban döntő vereséget mért Tihomirra a Pantina melletti csatában, ahol a legidősebb testvér életét is vesztette. Nemanja ezután megbékélt a többi testvérével, és ő lett a nagyzsupán. Bár hűségesküt tett Komnénosz bizánci császárnak, annak halála után felmentette magát az eskü alól és hódításokba kezdett, elfoglalta Dalmácia egy részét és Zetat.
Két fiáról szeretnék itt megemlékezni, egyrészt az egyház szempontjából fontos Rastkoról, a későbbi Szent Száváról, illetve politikai örököséről, Elsőkoronázott (Prvovenčani) Istvánról (aki egyébként II. István). Nemanja (akit egyébként szentként tisztelnek Simeon néven) Szávával együtt alapította a Hilandar szerb ortodox kolostort az Athosz-hegyen 1198-ban, amely rendkívül fontos szerb kulturális és vallási emlék. Számos középkori iratot őriznek itt és az önálló szerb egyház egyik jelképe. Száva legfontosabb öröksége azonban az, hogy 1219-ben létrehozta az önálló Szerb Ortodox Egyházat Bizánc beleegyezésével, így ő lett az első érseke.
Nemanja politikai örököse másodszülött fia, Stefan lett. Bár Vukan, az elsőszülött fiú megfosztotta hatalmától, azt sikerült neki visszaszereznie, ezután pedig koronát kért Rómától. Érdekes kérdés, hogy ortodox uralkodóként miért a katolikus Rómától szerette volna a koronát? A korszakban Bizánc vesztett geopolitikai jelentőségéből, így egy Rómától kapott korona nagyobb politikai súllyal bírt. 1217-ban tehát királlyá koronázták Stefant, a Nemanjić-dinasztia és Szerbia első koronás királyát. A vallási kérdések egyébként hamar megoldódtak, testvére, Száva és a főpapok nyomására az ortodox hit maradt az állam vallása.
Említésre méltó még II. Uroš Milutin uralkodása (1282-1321), aki tovább tudta növelni a királyság területét Macedónia és Koszovó irányába, fellendítette a nemesfém bányászatát. Uralkodása alatt gazdaságilag és katonailag is erősödött a szerb állam. Milutin egy lázadás miatt megvakíttatta fiát, Stefant, a későbbi III. Urošt, aki azonban győztesen került ki az örökösödési harcokból és egy csoda folytán a látását is visszanyerte (vagyis elhitette ezt a híveivel). 1330-ban győzelmet aratott a bolgárok felett Velbuzsdinál, így állama a térség legerősebb államává vált.
1331-ben fia, Dušan került hatalomra. A geopolitikai helyzet ekkor a szerbeknek kedvezett, ugyanis a bolgárokra döntő vereséget mértek, Bizánc ebben az időben gyenge volt, a Magyar Királyság pedig elsősorban a belpolitikával volt elfoglalva. Ezt felismerve kezdett hódításokba az ekkor már IV. (Dušan) Stefan Uroš, aki 1346-ban cárrá koronáztatta magát Szkopjében, így megszületett a Szerb Cárság vagy Szerb Birodalom. Örökségének tekinthető még az általa írott és szerencsésen fennmaradt törvénykönyv (Dušanov zakonik), amely a szerbek első írott törvénykönyve volt.
Azt javaslom, hogy álljunk meg most itt, a szerb történelem egyik legmagasabb csúcsán és tekintsünk le erre a térképre, hogy mekkora hatalmas birodalmat is sikerült létrehozniuk a Nemanjidáknak, a következő posztban pedig vizsgáljuk meg, hogy mi történt 1389-ben Rigómezőn és mit is jelent ez a szerbeknek a mai napig.
Felhasznált irodalom és ajánlott olvasmányok:
- Sokcsevits-Szilágyi-Szilágyi: Déli Szomszédaink története, Bereményi Könyvkiadó, é.n.
- Márkusz László: Koszovó története. Dardániától a brüsszeli dialógusig, Ludovika, 2022.
- Csaplár-Degovics: Serb–Albanian Conflict on the Territory of Present-day Kosovo, online: https://www.europainstitut.hu/index.php/institut/preise/peter-hanak-preis/17-begegnungen/259-begegnungen29csaplar-degovics
- Thim József: A szerbek története. A legrégibb kortól 1848-ig, Szabó Ferenc, 1892.
- Kállay Béni: A szerbek története (1780-1815), MTA, 1887.
0 Comments
1 Pingback